Az apály-dagály igen látványos a teraszunkról.
Az elvonuló víz után a strandnál rengeteg szikla kerül a felszínre. A dagálynál a sziklák nagy része eltűnik a víz alatt. A sziklák mérete akkor érzékelhető igazán, amikor valaki beúszik és kimászik rájuk.
Mára a Sete Cidades zöld tavának déli partjára kívántam eljutni.
Erre a pihenőhelyre meglepően kevesen jönnek ki. Gondolom azért mert az út elején két kőoszlop van az út két szélén, és ezek úgy néznek ki mint valami kapu ott feledett maradványai.
Az odavezető utat nem a főútvonalakon tettük meg, hanem a legelők között vezető utakon. Ezek a google mapson csak egy pixel szélesek, a valóságban pedig lehet örülni, ha nem jön szembe traktor.
Éhgyomorra nem jó sütkérezni, ezért előtte meglátogattuk Restaurante Lagoa Azul-t.
12-15-ig van délben nyitva, sokan kívánnak itt étkezni, ami nem csoda, mert nagyon jól főznek (még mindig)
Érkezésünkkor nem volt hely és az éppen felszabaduló helyet foglaltnak mondták. Később rájöttem, hogy az utcán álldogáló emberek nem a napfogyatkozásra várnak, hanem asztalra. Mindegy én már ki nem megyek és mivel pont akkor álltak fel egy kis asztaltól, jól érthetően mutattam a foglalási szándékomat. A helyet meg is nyertem.
Az ételek egyébként nagyon jók van marha, sertés és mindenféle tengeri izébizé.
A kislányok nagyon ügyesek, mert amikor látják hogy üres a tányér, már ott nyüzsögnek, hogy kérem-e a sütikét, kérek-e kávét. Nagyon finoman adják az ember tudtára, hogy ne itt mélázzon az élet nagy igazságairól, mert odakinn sokan szeretnének bejönni és esetleg pont ehhez az asztalhoz leülni. Teszik ezt olyan kifinomult módon, hogy észre sem veszed és kinn állsz az utcán. Mire kifizettem az cechet, a hátam mögött már új terítő, új teríték.
Megsértődni eszedbe sem jutna, hiszen te is állhatnál itt kinn, pont úgy mint ahogy tavaly történt ez velem az én szerencsétlenségemre.
Kigurultunk a Lagoa Verde (zöld tó) déli partjára emészteni.
Itt egy csapat kacsa és egy nagyon magányos kakas fogadott minket. Kakas komától fostorogtunk, mert eszelős sarkantyúja volt és ugye a kakasok közismerten nem egy békés természetű népség.
Ez a madár egy nagyon szomorú kakas volt. Barátkozni jött az emberhez, mert szeretett volna végre hazamenni valakivel. Lehetőleg tyúkok közé és nem egy fazékba. Gondolom valami állatbarát hozta ki ide, mert nem bírta a reggel fél hetes kukorékolását, na és megenni sem akarta a kishavert.
Kakas komának nem jósolok nagy jövőt.
A békés szieszta után szobára vittem az asszonyt.
Felcsaltam az elhagyott szállóba a negyedikre, hogy saját szemével lássa, amit eddig csak képekről ismert. A két tó a romos szállodából látható be a legjobban.
Pontosabban van még egy hely, ahonnan hasonlóan pazar a rálátás, valamint szerencsés napszakban, szép napsütésben kontrasztosan látszik a két tó eltérő színe. Ez a hely a Miradouro das Cumeeiras. Sajna onnan a zöld tó nagyon kicsinek látszik.
Ezek az emberek végtelenül nyugodtak, számukra a helyváltoztatás csak egy egyszerű hétköznapi tevékenység. Náluk ez nem verseny, nem élvezet és főképpen nem egy fantasztikus emberi teljesítmény, mint például nálunk magyaroknál. Az azoriak 90%-a a 60-as táblánál hatvannal megy, a 80-asnál nyolcvannal. Nem azért mert alacsony a vérnyomásuk, hanem azért mert így szokták meg.
A parkolásnál nem ilyen következetesen jogkövetők, itt úgy csinálnak, mintha a megállási és várakozási szabályokat tartalmazó lapokat valaki kilopta volna a tankönyvükből - ergo ilyen szabályok a számukra nem is léteznek. Ott állnak meg ahol a kedvük tartja. Lehet az egy bankautomata vagy akár egy pizzázó vagy bármi, ha egysávos az utca simán elállják egy két percre. Duda meg szerintem nincs is az autókban, mert attól szétszaladnának a tehenek.
Na de van itt is a maradék 10% akik közé Létrás Joao tartozik.
Ők a fiatal nemzedék, akik már dobozos furgonokkal rohangálnak és többnyire helyi szolgáltatásokban dolgoznak. Ők nyomulnak mindenhol, előznek és biz bele állnak a seggedbe megpróbálnak rávenni a gyorsabb haladásra.
Maiába nem lehet nagy sebességgel behajtani, mert keskenyek az utak. Két személygépkocsi éppen elfér egymás mellett, de ha a szembejövő teherautó vagy autóbusz akkor lehet félgumi szélességgel padkázni, hogy elférjenek egymás mellett.
Nos Joao nekem szemből érkezett, egy nagyon szűk ívbe ráadásul túl nagy sebességgel. Gyorsan ráeszmélt, hogy kénytelen durván fékezni, ha az ívet az én karosszériámon kívül akarja befejezni. Meg is tette és ekkor a kocsija tetején levő három részes alumínium létra első rögzítése feladta a harcot, a létra pedig a fizika törvényeinek megfelelően folytatta az egyenes vonalú egyenletes mozgást. Tette ezt egészen addig amíg az alóla kikanyarodó furgon és a hátsó rögzítés ebben meg nem akadályozta.
Ez az egész egy pillanat törtrésze alatt történt meg. Én már akkor lassítottam , amikor láttam a furgont érkezni, mert biztos voltam benne hogy nem férünk el egymás mellett azon az íven. Olyan tessék-lássék elindultam a padka felé és ekkor vettem észre az elszabaduló létrát, aminek hatására egy hirtelen rántással levittem a kocsit a padkára és vártam a csörömpölést a szélvédőm bal felső sarka felől.
A furgon elsöpört mellettem, én pedig fél szemmel a padkát figyelve hagytam elveszni az autóm sebességét, hogy vissza tudjak mászni az útra, miközben a tükörben látom, hogy mint egy középkori lovag a kopjájával a furgon kifelé fordult létrával rövidesen felnyársal egy fekete kisautót. Még annyit láttam, hogy a fekete kocsi menekül a padkára, aztán az ívből kihaladásom miatt elvesztettem szemem elől őket.
Lassítottam, hogy vissza kellene mennem megnézni történt-e baleset, de az úton megjelent mögöttem egy fehér autó, akinek el kellett jönnie a furgon és a fekete kocsi mellett, így úgy döntöttem ha neki nem volt ott dolga akkor nekem sem.
Azért meg hogy a furgonost elküldjem magyarul a halál f.sz.ra, annak semmi értelmét nem láttam.
Van amikor az ember szerencsés. Ha két másodperccel előrébb járok akkor ez a történet végződhetett volna csúnyábban is.
Reggel hiába töltöttem ki a lottómat, a sors máshol adott nekem szerencsét.
Jól is van ez így.
