Október második felében járunk, vége a jó időnek, legalábbis számunkra, hiszen holnap elrepülünk a szigetről.
Reggel még ugyanolyan az idő, mint amilyen eddig az összes nap reggelén volt - olyan semmilyen. Egyedül a tenger vad dübörgéséből hallatszik ki az hogy nem biztos mára a szép idő. Úgy döntöttem kimegyek keletre és lefotózom a Farol do Arnel-t a Vista dos Barcos kilátóból. Innen készülnek azok a jellegzetes fotók, amik nagyon megragadják az ember képzeletét.
Elcsíptem egy nagyon jó pillanatot és akkor készült ez a két kép:
A nap gyönyörűen kisütött és eljátszottam a gondolattal, hogy le kellene mennem.
Elkényelmesedett testem tiltakozott, de akkor már megharapott az agyrágó bogár. Nem hiszem, hogy az életben még egyszer megadatik a lehetőség arra hogy lemenjek a kikötőig, ezért úgy döntöttem, hogy lemegyek, max eltöltök két-három órát a visszajutással.
Az út elején ki van írva, hogy a lejtés sok autósnak gondot okozhat ezért ne menjenek le kocsival.
2017 óta felújították ezt az utat, most teljes szélességben ki van betonozva, mégpedig erősen bordázott módon. Itt már bujkált bennem a kisördög, hogy visszamegyek a kocsiért, amikor megjelent a szemetes teherautó és lehajtott a meredek úton. Ahogy néztem utána, látom hogy a betonon cikkcakkos guminyomok vannak, és van egy hely ahol valaki annyira kipörgette a kerekeket, hogy az úton a recék tele voltak gumi törmelékkel. Itt bizony valaki nagyon küzdött...
Itt nem a meredekség a legfőbb ellenség, ha az ember alatt egy jó dízel van, hanem a félsz, hogy jön valaki szemből. Ha megállsz hiába van visszagurulás gátlód, nagyon nehéz újra elindulni anélkül hogy megpörögne a kerék.
Meg lehet csinálni, csak nem mindenkinek megy elsőre :)
Mikor leértem a toronyhoz eleredt az eső. Csak piciben, csak kellemetlenkedősben.
Beálltam a torony melletti wc előterébe és vártam hogy csendesedjék. Itt a nagy marha világvégén a budi tiszta, papír a tartály tetején.
Az eső elállt, és úgy döntöttem lemegyek és mini halászfalut lefotózgatom.
Ime:
170 méterrel voltam lentebb mint a parkoló, de a visszaút meglehetősen riasztó volt, pláne annak a fényében, hogy pillanatok alatt beborult az ég.
Először csak szemerkélt, ami elől egy húsz centis fedél alatt húzódtam meg.
De egyre jobban sötétedett az ég - gondoltam ennek fele se tréfa - láttam, hogy úgy ötven méterrel fentebb szintén van egy nyitott wc és zuhanyzó, úgyhogy iszkiri.
Nem értem oda időben. Finoman fogalmazva is szarrá áztam.
Amikor elállt felnéztem az égre és a látottakból megpróbáltam kiszámolni, hogy visszajutok-e a toronyig, ahol újra lenne fedél a fejem fölé. A jónak vélt pillanatban neki indultam.
Elszámoltam magam. Félúton nagyon beszoptam. Szerencsémre találtam egy teraszt ahová kiskapu átugrás nélkül be tudtam állni. Az eső rendesen bevert a tető alá, de már annak is örültem, hogy az okosabbik felem nem ázott.
Ekkor megjelent lefelé jövet ID10T two. ("áj di ten tí tú" azaz idióta kettő)
Megállt, fotózott, tehát nem a postás vagy a villanyóra leolvasó volt.
Nekem 1420 kínkeserves lépés volt visszajutni a kocsihoz.
Hát zabálni könnyebb az tuti.
Holnap meg bizony el kell satáznunk innen.
Utolsó azori ebédünk egy nem autentikus hamburger lett egy autentikus útszéli OSB büfében.
Mielőtt valaki megkérdi, hogy miért van a buciba beleborítva egy doboz gyufa, gyorsan elmondom, hogy az a sült krumpli...
Nem tudom miből él meg a Moofana nevű hambizó tulajdonosa, de a két gigantohamburger, két doboz kóla és ráadásként egy zacskó chips csak egy 10-est taksált. Igaz ide többnyire a helyiek járnak, meg néhány eltévedt turista.
A választék hamburger és hamburger. Fagyi helyett lehet nyalogatni az Algidá-s plakátot.
A szottyos időben megjött a helyi farmerek kedve a földműves munkához, mert ma a megszokottnál több traktor és kombánj rohangált az utakon mint más napokon.
Holnap Gorent fiúk nem fogják felismerni az autójukat, ugyanis egy traktor ha siet, akkor úgy négy méter magasra tudja felcsapni az égre a sarat a baromnagy gumijával. Mögötte menni nem a legjobb, de ha lemaradsz akkor ő se siet és csak fogy a szabid.
