Az Azori nincs túl messze, mégis hosszú az út odáig.
Régen nagyon jó volt Budapestről hétvégén a hajnali TAP-pal nekiindulni és kora délután már a szigeten lehettünk. Most ehhez hasonló utazást a Lufthansával lehet repülni, de biz az hosszabb, mert csak frankfurti vagy müncheni átszálással oldható meg. Ráadásul a FRA-PDL majd öt óra, és ennyi ideig kell nézni Hildát a 65 éves utaskisérőt, ami bizony embert próbáló kihívás.
Nekem idén a szuper fapad Ryan jött össze. Az legalább jó irányba repült.
Ma már a brand és a fapad nem sokban különbözik. Ha nem adsz plusz pénzeket, akkor annak örülj, hogy ülve utazol és ingyen bemehetsz a budiba, amikor rád tör a szükség.
A brand repülések egyik előnye az, hogy a jegyek ára aránylag magas és ez egy jó társadalmi szűrő. Ha finnyás vagy embertársaidra és nem szeretnéd hogy az IQ-d amortizálódjon, akkor repülj branddel! Ott másfajta hülyék vannak mint a fapadosokon.
A fapadon érdekes emberek utaznak.
Szása - aki valahonnan keletről jött Budapestre - beteszi a két táskáját hosszában a poggyásztartóba. Nem tudom ezzel mi volt a terve, de akinek emiatt nem fért fel a cucca az igen boldogtalan volt. A másik egy mongol család volt, akik bizony két sorral elvétették a számolást, így más helyét foglalták el. Ebben az a nagy teljesítmény, hogy a három helyett ültek az ötbe. Vélhetően a "kettő - feneketlen teknő"-nél elvesztették a fonalat.
Egyébként Szása tatyóit később az egyik utastárs alaposan átrendezte, és a keletkezett résbe a saját gömbölyűre hizlalt hátizsákját betuszkolta, pont olyan módon, ahogy a kapunál próbálnátok egy strandlabdát a mérőkeretbe erőltetni.
A Ryan gépen annyira össze vannak tolva az ülések, hogy az előttem ülő hölgyet majdnem teherbe ejtettem. Az asztalt le se tudtam hajtani, mert felakadt a csimpánzcsöcseimen.
De ami fontos az az, hogy a délben induló Ryan gép pontosan érkezik Lisszabonba.
Lisszabon óriási párában úszott érkezésünkkor.
Ide megérkezni mindig egy élmény. A fél város a siklópálya alatt van, így a házak felett repülünk be alig néhány száz méter magasságban.
Aki már többször járt itt az tudja, hogy a lisszaboni élet szorosan összefonódik a az eget öt percenkét szétszaggató repülőgép dübörgéssel.
Nem mertem rizikózni a továbbutazást illetően, mert egy vén f.sz fostorgi vagyok, ezért a két és fél órás kapcsolat helyett, a négy és fél órást választottam. Mindezt azért mert fél év alatt egyetlen egyszer késett a Ryan ezen járata.
Figyelembe véve a saját mázli kvóciensemet valószínűleg az én járatom lett volna a második késése, ha a rövid átszállásos repülést választom.
A döntésem mellett szólt az is, hogy senki sem tudta hitelt érdemlően megmondani, hogy a fapadosokkal érkező utasokat a szekun belül teszik-e ki a T1-en, vagy kívül a csomag felvételnél...
Jelentem: belül.
Naszóval: Lisszabonban a reptéren négy óra várakozás az igen sok.
Itt állandóan nagy a nyüzsgés és alig vannak nyugis helyek, ahol viszonylagos magányban szundikálhatsz vagy olvasgathatsz.
Lehet a központi placcon nyomorogni mintegy ezer utastársaddal, vagy a kapukhoz vezető folyosók valamelyikén törökülésben üldögélni amiatt, hogy ne tudja minden második ember a tizenöt kilós gurulósát áthúzni a lábujjaidon.
El lehet még menni az északi vagy a déli végek utolsó kapuihoz, de hát az meg olyan snassz.
Na és van még lehetőségként az ANA Lounge, ami úgy alapjában véve egy fos hely és ráadásul drága is. A 36 eurós belépőt képtelenség azalatt a három óra alatt lekajálni, ha valakinek ilyen gondolatai lennének.
A kiadás akkor válik valamelyest rentábilissé, amikor az ember rájön, hogy egy zsúfolt és kényelmetlen repülőtéren vett magának úgy két négyzetméternyi privát teret.
A fenti képen látható sok szabad hely napszak kérdése.
Érkezésemkor nem volt szabad hely, de mivel folyamatosan vannak távozók, előbb utóbb egy kényelmes fotelban ülve tolhatod magadba számolatlanul a csirkés szenyókat.
Este hatkor elindultunk a kapuhoz, hogy beszálljunk az Azores Airlines repülőgépébe.
A beszállás meglepően gyorsan és rendezetten történt. Tulajdonképpen olyan hirtelen kezdték a beléptetést, hogy még a szokásos sorban álláshoz sem maradt elég időnk, ami azért különös, mert ez a gép szinte soha sem képes időben elindulni. A felszállásainak több mint az ötven százaléka alapból egy óra késés felett szokott lenni.
Nos ma pontosan elindult.
Úgy fél órája zümmögtünk az óceán felett, amikor az sztyuvik betolták a kateringes konténert.
Lapos pillantásokkal sasoltam őket, mert nem láttam ki kezeli a pos terminált. Egy macihugy - repülős kávé - jól esett volna. Sutba dobva az elveimet készen álltam két eurót adni érte, mert kezdtem kókadozni.
Gyanús volt hogy túl gyorsan haladnak sorról sorra, és mégis mindenkinek adnak valamit.
Itt kellett ráébrednem, hogy az Azoresék még mindig adnak "ingyen" kaja-piát.
Nem egy nagy értékről van szó, de a gesztus amit adnak vele, az igen sokat jelent a cégük megítélésében. Nem hiszem, hogy ez miatt törzsutasuk leszek, de mindenesetre jobb kedvvel gondolok rájuk, mint most a TAP-ra, aki anno nekem az istenkirály volt.
Gépünk a sziget északi oldalán érkezett, ami eltér az eddigi tapasztalataimtól. Mivel itt októberben este fél nyolckor van napnyugta - csak a falvak apró fényeit láthattam. Nappal a Sete Cidades látványa fentről nagyon nagy élmény. Egyszer volt benne részem, amikor Terceiráról repültem ide.
Pontosan érkeztünk, ami ennél a járatnál eléggé ritka.
Írtam is a GoRentacar-os fiúknak, hogy figyeljék a gépemet, hogy egyáltalán aznap érkezik-e, amire ki van írva.
Feladott pogyóm nem volt ezért aránylag hamar kiértünk a reptér elé. Gabi belekezdett egy doboz cigaretta teljes elpusztításába, én pedig neki indultam a P6 parkolónak, ami kis híján fél kilométer séta. Egészségtelen táplálkozásomból eredő kilencedik havi terhességre hajazó kisgömböc hasammal ügetve hamar dőlni kezdett rólam az izzadtság. Vigasztaltam magam, hogy most legalább ég a zsír. Mondjuk a leve nem kéne, hogy a hátamon lefolyva vizes mosogatóronggyá áztassa a kínai kisgatyómat, ezzel az iszamlós lápvilág mélyére húzva a közérzetemet.
Megfigyeltétek hogy ha a "ráérünk, van elég időnk" jegyében tesztek valamit, akkor az egyre inkább arra sarkall, hogy gyorsabban csináljátok? Ha valaki nézte volna hogyan érkezem a célba annak igen mókás látvány lehetett, ahogy egy dagadt ürge távgyaloglós riszálással rongyol a parkoló korlátja felé, amit végül hason átfordulós stílusban győz le, mert a láb átemeléses kísérleteket a mocskosul szűk streccs gatyája kinullázta.
Nos ott állok egy nagyjából üres parkolóban, ahol az én autóm sehol.
Mondom, neb.sszamá, nehogy én legyek a második eset, akinek nem tudták átadni a fiúk az autót...
Ilyenkor a kialakuló pánik jegyében elkezd az ember egyre nagyobb baromságokat vizionálni. Elmentem az átadó csóka mellett a kijáratnál? Nem vettem észre, hogy ott áll a csók (kiss) feliratos papírjával?
Az igazi gáz akkor kezdődik, amikor a víziók tettekké növik ki magukat, ott helyben agyonverve a logikus gondolkodást.
Janika visszavágtat a terminálhoz mindössze azért, hogy meggyőződjön arról, hogy GoRent fiú nem áll ott. Hát nem állt ott. Telefon elő. Ez az utolsó lépés, hiszen nem beszélek nyelveket, csak a zanyámét, meg az oroszt, mert az utóbbit vascsővel belém verték.
Kicseng, felveszik. Jani mekeg noszpík inglist, meg a verizmáj kárt, mire a túlvég mondja, hogy ott vár a P6-on.
Nekiindultam a harmadik fél kilométeres etapnak és tényleg ott az autóm. Átadó srác látja hogy jön egy ürge, aki a homlokát csapkodja. Persze hogy azt teszem, hiszen én írtam, hogy kilencre érkezem és nem háromnegyed kilencre...
Ennyit erről. A pánik többet árt, mint bármi más.
Az autót öt perc alatt átvettem. Próbáltam mondani a srácnak hogy én ezt az autót már béreltem tőlük, nem kell megtanítania vezetni és az sem érdekel, hogy a fedélzeti komputer portugál nyelven kommunikál. Meg is értette.
Mindenesetre a tanksapkához ő is odavezetett, és betűzve a diesel szót háromszor elmondta, hogy ne öntsek bele benzint...
Ezután az orrom alá tolta a hordozható terminált és várta hogy lekártyázzam a bérleti díjat. Mondtam neki, hogy az én hazám előre megy és nem hátra, ezért a bankok már most a 2025-ös árfolyamon váltják az eurót, ami miatt maradjunk a cash-nél, ugyanis van nekem a dunsztosüvegből Feri korabeli euróm.
A fószer szerintem nem ismerte a kápét, mert vagy ötször futott neki az átszámolgatásnak, de végül elégedetten próbálta a zsebébe gyömöszölni a tízesekből álló duci köteget.
Úgy öt percig állítgattam az ülést és a tükröket, amikor észrevettem, hogy a fickó ott vár a sorompónál, hogy kiengedjen. Vajon miért? A parkolójegyet odaadta már. Lehet hogy nem bízik benne, hogy tudom használni?
Végül kölcsönös elégedettséggel búcsút intettünk egymásnak és én immáron negyedszer - de most már kocsival - visszamentem a terminálhoz felvenni a páromat és a pogyókat.
Bő harminc perc Maia a reptértől késő este.
A szállásom kitűnő házikó a tengerparti domboldalba építve. Fél óra hűházás után kifáradva feldőltem és mély álomba szenderültem.
Lentebb néhány kép erről a helyről.
